Hihetetlen kincstalálat volt Ohio-ban!

Egy James Wiley nevű fiatal vett egy telket, hogy odaköltözzön. Annyit tudott a helyről, hogy már több épület is állt a telken, illetve egy nagyobb parkoló is található volt rajta.

Mivel ő egy új családi házat szeretett volna építtetni, így felszedette a parkoló betonját, eldózerolta a házat és a melléképületet, hogy tiszta lapról kezdje meg az építkezést.

Kitalálta, hogy arrébb fog állni a ház, mint ahol a korábbi épület volt, és elkezdték az alapozásnak való lyukakat kifúrni, kiásni (ugye az USA-ban jellemzően beton cövekek az alapok, ezekre az alap oszlopokra fektetik a ház alapjaként szolgáló gerendákat és úgy húzzák fel rá a fa elemekből épített falakat).

Ám a fúró megakadt az egyik alap ásásánál. Nem volt mit tenni, nekilendültek ásókkal és lapátokkal és mikre bukkantak:

 egy irgalmatlan nagy tömbbe összerakott, litográfiai kőtáblatár-walhallára

Hát volt egy kisebb meglepődés, főleg, amikor elkezdték jobban körülhatárolni és kiderült, hogy több 10 tonna litokőről van szó, kb 2m mély gödrökben!

Ráadásul több táblán még rajta volt a legutóbb lenyomtatott kép kőrajza is, így lehetőség nyílt lenyomtatni azokat újra, oly sok, föld alatt töltött év után.

Mikor James utánajárt a dolgoknak, kinyomozta, hogy a kövek az egykor ott üzemelő  ohioi American Artworks nyomda tulajdonában voltak, és amikor átállt a nyomda az újabb technikákra, a rengeteg kövük egy részét „elégették” (kiégették mésznek!!!), egy részét pedig egy lebontásra ítélt épület alagsorában halmozták fel, majd a felépítmény bontása után lebetonozták azt parkolónak.

Kati és Tomi esküvője - megkaptuk a fotókat

Lassan az összes résztvevő és családtag is látta a fotókat, így mi is kirakhatjuk az internetbe őket!
Szóval, egyik nyári munkánk, képeken:

arcosodunk! - vázlattól a kész tervekig

Gondoltuk legyen egy (plusz még egy) olyan poszt is, amiben nagyjából végig lehet követni egy munkafolyamatunkat, amikor a legelejétől kezdve mi készítjük a nyomtatnivalót. Természetesen persze ezt a mi arculatunkon (pl névjegy, szóróflyer, logó) gondoltuk bemutatni.

Tehát, mivel már az utolsó szakaszba léptünk, és már főleg a marketing veszi át a Trafik elindításának feladatait, így elkezdtük a régóta tervezgetett logónk és arculatunk megvalósítását. Annyit tudtunk, hogy valami szöveges-figurás és régi elrendezésű dolgot szeretnénk, hiszen számunkra inkább egy hangulat átadása lenne a cél, mint egy nem feltétlenül ismert technológia képiesítése.

Egyszerűbben: ha egy nyomdagépet használnánk logónak, senki sem tudná, hogy mit is csinálunk… sajnos.

Ugyanakkor a név, a TypoTrafik úgy jött, hogy nem elsősorban egy nyomdát álmodtunk meg, hanem egy olyan ’ajándékboltocskát’, ahol emlékeket lehet vásárolni, limitált, magas hozzáadott értékű és aprólékos vagy különleges módon készült emlékeket, melyekkel különleges alkalmakkor, évfordulókon, nászajándékként és életesemények alkalmával lehet örömöt szerezni. És ehhez ugye kihagyhatatlan a külső szépség, a tipográfia és a nyomdai - mint technológiai - háttér.

Tehát adott volt, hogy nem egy boltot szeretnénk, hanem inkább egy hangulatos, de modern trafikot, méghozzá olyant, aminek termékpalettáján a papír rendszeresen szerepel vagy fő alapanyagként vagy díszítő elemként. Így jött a typo előtag.

És így a név már meg is volt, de a logó, az nem.

Mivel antikváriumba járó emberek vagyunk, így többször találkoztunk olyan exlibrisekkel, melyeken valamilyen formában az ördög volt jelen. Eleinte nem értettük ezt a gyakori elemet, de aztán neten utána olvasva leesett, hogy amolyan több száz éves városi legendaként a korai időkben a könyvnyomtatást, de inkább a nyomtatást az ördög művének tekintették. Ez aztán erősödött, amikor pl Sáde márki írásai, más párnakönyvek, ponyvák is megjelentek, és a lakosság elkezdte falni a betűket. „Az ördög az írás képében kezdte terjeszteni a bűnös gondolatokat.”

Természetesen ez mára már mind mesévé vált, de úgy döntöttünk, hogy humoros lenne ez alapján készíteni a logónkat.

És hát ez lett az eredmény:

Szóval hamarosan elkészülnek a konkrét nyomatok is, már izzanak a gépek, sorakozik a papír a műhelyben és napok vannak hátra… a következő posztig! :)

Kati és Tomi esküvője - munkálatok

Nemrégiben ment le az egyik első esküvős megbízásunk, melyben nem kifejezetten csak a nyomdai rész készítése volt a feladat. A pár arra kért minket, hogy több kiegészítő és dekorációs dolgot is készítsünk el, mivel azt tudták már korábbról, hogy ilyesmikkel is szoktunk foglalkozni, és akkor már egy helyen intézhették a dolgokat.

Szerettek volna egy ’esküvő’ feliratos útjelző táblát, menü táblát, olyan világító üvegeket, melyek úgy hatnak, mintha szentjánosbogarakat fogdostak volna össze beléjük, aztán zászló füzéreket, amink meg vannak nyomva a neveikkel, valamilyen vintage stílusú írással, valamint egy olyan képet, mely által a vendégeket is be tudják vonni egy játékba és így személyesebb emlékük maradhat az esküvőről.

Utóbbiról az volt az elképzelés, hogy minden vendég kap egy szív alakú falapkát, amire üzeneteket írhatnak, majd ezeket a szíveket mindenki beledobálhatja egy üvegezett keretbe, és a végén így alakulna ki egy mozaikos kép, ami aztán a keretezéssel véglegesen lezárásra kerül.

Ezt eléggé kellemes volt csinálni, mert annyira nem bonyolult a készítése, viszont nagyon látványos tud lenni és ez azért feldobta a munkát.

Az esküvő feliratos tábla és a menütábla megkötése csak annyi volt, hogy legyenek feketék (mivel az esküvő teljesen fehér hangulatú volt és csak pár elem volt fekete, például az írások, táblák), egyszerűbbek, de azért mégis stílusosak. Plusz, mivel a zászlókon saját stílusú tipográfia volt, így ezekre is kézzel szerkesztett és festett feliratok kerültek.

És a zászlók! Ezek készítése volt a legsziszifuszibb feladat.

Mivel leggyakrabban olyan füzéreket lehet kapni, amit mindenkinek magának kell összerakni (2 oldalú ragasztószalaggal például) és a minta rajta adott, így nem mindig sikerül egyedit, különlegeset adni egy kötött színvilágú vagy tematikus esküvőnél. Főleg, ha mindez szabad térben és nyáron, a melegben kerül kiakasztásra.

Ugyanis több esetben volt már, hogy a 2 oldalú elengedett a melegben, vagy összecsúsztak a zászlók, mivel nem feszesebbre fűzték fel.

Sőt, ami a nagy félelmünk is volt, hogy a Balaton partján, egy kertipartyn lehet szél és pára, ami megintcsak rizikós. Ígyhát az eredeti zászlófüzér készítési mód szerint készítettük ezeket is. Minden zászló kapott 2 lyukat és bele ringlit, majd ezeknél fogva rákötöttük a vezetőszalagra őket egyesével. Ütős lett az eredmény és nem volt semmi probléma (még úgy sem, hogy estére érkezett a nagy országos nyári vihar, azaz a ’szél és pára’! :) ).

Hamarosan megkapjuk a hivatalos fotókat a dekorációról és akkor azt is láthatjátok egy posztban!

egy korábbi előadás

Nem töltöttük még fel ide, így most ezt is orvosoljuk. 2013-ban volt egy kis előadás(ocska) a MÜSZIben, ott készült ez a videó:

 és az alábbi képek:

próbára készen a gép

lehetett nyomtatni is, de... 

...nem mindenkinek sikerült elsőre... :(

Asbern 1/2

a sztori

A nyugat-német Ausburgban születtek meg a ’60-as, ’70-es években az Asbern-ek. A mi Asbernünk pedig valószínűleg első tulajdonosként egy holland grafikushoz, Toon Wegner-hez került, aki 2010-es haláláig rendszeresen dolgozott rajta. Majd özvegye eladta a gépet egy szintén holland úrnak, aki 77 évesen úgy érezte, hogy végre valóra válthatja álmait, és nyomtathat majd kedvére… Ám 2 év múlva rájött, hogy már túl öreg az álmaihoz, illetve nyomtatott egyet, de mivel jó barátja volt Toon-nak, így nem akarta, hogy az ő halála után a gép elkallódjon, elvesszen, rossz kezekbe kerüljön, így inkább az eladása mellett döntött.

És hogy mennyire különleges gépek ezek: Másnap, amikor nyélbe ütöttük a dolgot és a holland úr írt, hogy már a miénk a gép, Toon Wegner özvegyétől kapott egy mailt, amiben arról érdeklődött, hogy igaz e, hogy eladja a gépet. Nyomonkövetés, mi?!

Toon Wegner, világhírű holland grafikus a mi gépünket használja! :)

tök jó, hogy vihetjük ki a gépet, amit múltkor hoztunk be

Szóval nekünk ugye bent volt még az a gép, amit 5-en hurcibáltunk be és majd ki kell újra hozni, hogy a helyére bekerülhessen az Asbern… Miután kikerült, már semmi más dolog nem volt, mint várni az új csöppség érkezését.

Érdekes módon, a próbázónk 1 évvel öregebb volt az Asbern-nél, ám a két világ (keleti-nyugati) technikai szintkülönbsége tökéletesen megmutatkozott rajta. Mind a kettő teljesen jól ellátta a célt, amire készültek, csak míg itthon nem volt ajánlott házinyomdászkodni, addig nyugaton kb direkt erre a célra (is) fejlesztették ki ezt a géptípust.

620kg lett, maradhat?

Mivel vállaltuk a szállítás leszervezését, így az összes szervezési macera itt csapódott le. Információs hátszéllel persze gyorsabb volt, de azért még így is eléggé rázós, amikor kiderül, hogy nagy kamion nem mehet be a holland városka lakónegyedébe, azaz egy kisebb kocsinak kell oda mennie. Viszont azokon meg nincs daru, emelő, emelőfal, semmi, így azt ott kell szerezni. Ja, innen szerezzünk oda egy emelőt.

Az egész kinti mizéria végül úgy zárult, hogy mikor vázoltam az eladónak a szállítás/felpakolás problémáit, akkor MELLESLEG megemlítette, hogy ad egy 5 euróst a szomszédban lévő TARGONCÁSNAK és az akkor majd pikk-pakk feldobja a kocsira a gépet… hát… egyből nem is az emelőfalas kocsit küldtük, hanem a csak sima platós.

Itt mi úgy éltük meg a dolgot, mintha a piramisokat kéne a Kopszi-gátra átrakatni a Holdról, míg ott, Hollandiában egy hangulatos sufnipakolás lehetett a dolog. A magyar kamionos meglepődve újságolta, hogy amikor megérkezett, a holland úr megkávéztatta, megsütikéztette, míg a targoncás oda nem ért.

Aztán már sima ügy volt… letenni a kertben. Mert utána jöhetett még az a bizonyos 4 lépcsőfok, ami a műhelybe vezet. És ugye ha rámpát építettünk volna ezekre a lépcsőkre, hogy „legurítsuk” rajta a kerekekre rakott gépet, akkor az lecsúszva, a súlya miatt nemes egyszerűséggel a ház hátsó falán ki is jött volna. Persze nem, de azért átrendezte volna a dolgokat.

Úgyhogy végül 6 erőember, erős kínlódással, de sikeresen beküzdötte a gépet.

az Asbern és a próbázó - várják a szállításokat

az Anger - utolsó mozzanatok

lássuk a medvét!

Eljött a nagy nap, nekikezdtünk az összeszerelésnek.

Hogyan kell összerakni egy nagy gépet? Hát úgy, ahogyan az szét lett szedve, csak visszafelé! Naigen! Csak szépen, újrafestett állapotában egy kicsit azért odafigyelősebb. És a szétbontásnál ugye azért van, amit csak le kell feszíteni, míg az összerakásnál ugyanezt a rész nem lehet „csak rá kell feszíteni” módon végezni.

Ez okozott is némi zavart. Főleg, hogy a gép legfontosabb összeillesztési pillanata az volt, amikor az ellensúly már rögzítve volt a nyomó (hátsó) tégelyhez, a papír (elülső) tégely pedig a forgatókarokhoz, és a kettőt kellett egy főtengelyjel összebiggyeszteni. Hátul kb 130kg, elöl 70kg. És minden pontosan illeszkedik, tehát nem ikeabútorosan össze kell csavarozni-kalapálni-feszíteni, hanem egyből jól kell.

És amikor a fő részek megvannak, akkor jönnek a kisebbek felszerelése, 6 millió számozott csavarral. Izgi volt. Azért is, mert még mindig van 6 csavar, aminek nem találni a helyét, pedig biztosan a gépben volt valahol. Mégjobb, hogy már nincs menet sem, ahova lehetne próbálkozni. :)

Jaigen! A hengerek. A felújítás egyetlen része, amit - érthető okokból - mi nem tudtunk elvégezni, az a hengerek újragumizása volt. Ezt a Csepel Művek területén lévő hengergumizókkal kellett megoldatni. Na, mindenkinek nagyon ajánlom, hogy egyszer ugorjon be a művek területére. Kicsit 3. világbeli hangulat van, de még sok 60-70 éves épület áll, és egészen elképesztő, hogy mekkora gyártelep volt az régen. Azért a kalandvágyók vigyenek 3 napi hideg élelmet, mert a belső utcák vasipari dolgokról, a régi munkafázisok elhelyezése szerint vannak elnevezve (Iparvágyány u., Acélcső u., Könnyűfémforma-öntő u., Öntöde u., Öntő u., Színesfém u., Lakatos u., stb ) és a laikusnak ez olyan szinten összekeverhető, hogy az csak na.

a régi és az új gumi

az egyetlen módosított minta

az Anger - második felvonás

a császár új ruhája

Egy ilyen felújítás előtt a legnagyobb kérdés (a hogyan rakjuk össze?-n és a minden megvan hozzá?-n kívül) az, hogy milyen szintre és milyen módon újítsuk fel. Egy muzeális gépet már illik eredeti állapotba hozni, de én annyira nem rajongok a skanzen hangulatért, szóval azért valami csavart szerettem volna.

Nagy, nehéz vas, tehát a fekete szín marad. Nyomokban még látszottak - bár megsötétedve - az eredeti piros csíkfestései, sőt, az egyetlen neten fellelhető példánnyal összevetve láthattuk azt is, hogy eredetileg vékony vonalak voltak rajta, nem olyan centis sávok, mint ahogyan egy múzeumban látható.

Külön szép volt, hogy előtűntek az öntési hibák, lyukak a vas elemeken, amik ma már külön szépségként hatnak, amolyan technikatörténeti pikantériák, így szerettem volna, ha ezek is megmaradnak. Persze, a bécsi készítők igyekeztek leglettelni mindent (ezt néhol elég sziszifuszi módon), és ez nem egyszer abban nyilvánult meg, hogy 1-2mm vastagon volt bevonva és síkra csiszolva a gép. Aki javított már karosszériát, vagy bútorált asztalt, szekrényt, és azon glettelt, az tudja, hogy azt később visszaszedni nem olyan izgi, ezért elsőre szépen és kellően kevés anyaggal jó megcsinálni… na, Bécsben ezt tudták, de mivel akkor még nem volt autótuningoló műsor, ahol mindent csúcsra „pimpelnek”, így a munkás urak többek között ilyen gépeken tombolták ki magukat. Acélerős glett, vastagon és szinte észrevehetetlen símaságban.

Úgyhogy ezek fényében döntöttünk:

- marad a fekete festés, de matt tónusban

- le kell szedni a glettet (a további lepergés és az öntvény hangulat miatt is)

- 100%-ban vissza kell festeni a piros ornamentikát rá, de fényes festéssel, hogy frissebbnek hasson

- 1 plusz minta kerül rá

40 napos tisztító böjt

Akkor nekiláttunk a vakargatásnak. Drótkefék, acélspaknik. Szerencsére hőlégfúvózni meg kromofágozni nem kellett a vázat (utóbbit csak kiröhögte volna a régi festék), azt elég volt mechanikailag letisztítani, de a festékezőművet, festékadagoló vályút, festékező tányért bizony kromofágozni kellett.

És az az élmény, amikor lemállik az emberről a vegyvédelmi kesztyű… :) … az valami csodás. Hát még az, amikor óhatatlanul (és hülyeségből) a csupasz kézzel kromofágozás miatt majd 2 hétig a bőrbe ívódott festéket kell habkövezni.

De megérte!

Minden tühtig lett, elkezdtük a festést és az ornamentikázást. Fanni időnként elmorzsolt 1-1 könnycseppet, de végül meglettünk vele.

Kis érdekesség, hogy az elejétől kezdve gyűjtöttük a leszedett retket, számfüggő vagyok, ez van.  És az derült ki, hogy csak 20dkg-val több koszt szedtünk le róla, mint amennyi festéket vittünk fel rá. Bár azt megjegyezném, hogy régen nem alapozós festékkel operáltak, hanem a glett anyagába kötött bele az amúgy hígabb festék (ezért is glettelték anno mindenhol le). A festés csak esztétikai szempont volt, míg ma a korrózióvédelem a fő cél vele.

Ugyanezért van, hogyha lepattint valaki véletlenül egy régi tárgyat, akkor sárgásfehér felületet talál a festés alatt. Na az a glett!

a kis hobbit keresi a gyűrűt

az ominózus festék adagoló mű, sok év beszáradásával

Fannit időnként azért kiengedtem a műhelyből levegőzni

(... nincs selfie-botunk...)

1,21kg