TypoTrafik: Asbern 1/2

a sztori

A nyugat-német Ausburgban születtek meg a ’60-as, ’70-es években az Asbern-ek. A mi Asbernünk pedig valószínűleg első tulajdonosként egy holland grafikushoz, Toon Wegner-hez került, aki 2010-es haláláig rendszeresen dolgozott rajta. Majd özvegye eladta a gépet egy szintén holland úrnak, aki 77 évesen úgy érezte, hogy végre valóra válthatja álmait, és nyomtathat majd kedvére… Ám 2 év múlva rájött, hogy már túl öreg az álmaihoz, illetve nyomtatott egyet, de mivel jó barátja volt Toon-nak, így nem akarta, hogy az ő halála után a gép elkallódjon, elvesszen, rossz kezekbe kerüljön, így inkább az eladása mellett döntött.

És hogy mennyire különleges gépek ezek: Másnap, amikor nyélbe ütöttük a dolgot és a holland úr írt, hogy már a miénk a gép, Toon Wegner özvegyétől kapott egy mailt, amiben arról érdeklődött, hogy igaz e, hogy eladja a gépet. Nyomonkövetés, mi?!

Toon Wegner, világhírű holland grafikus a mi gépünket használja! :)

tök jó, hogy vihetjük ki a gépet, amit múltkor hoztunk be

Szóval nekünk ugye bent volt még az a gép, amit 5-en hurcibáltunk be és majd ki kell újra hozni, hogy a helyére bekerülhessen az Asbern… Miután kikerült, már semmi más dolog nem volt, mint várni az új csöppség érkezését.

Érdekes módon, a próbázónk 1 évvel öregebb volt az Asbern-nél, ám a két világ (keleti-nyugati) technikai szintkülönbsége tökéletesen megmutatkozott rajta. Mind a kettő teljesen jól ellátta a célt, amire készültek, csak míg itthon nem volt ajánlott házinyomdászkodni, addig nyugaton kb direkt erre a célra (is) fejlesztették ki ezt a géptípust.

620kg lett, maradhat?

Mivel vállaltuk a szállítás leszervezését, így az összes szervezési macera itt csapódott le. Információs hátszéllel persze gyorsabb volt, de azért még így is eléggé rázós, amikor kiderül, hogy nagy kamion nem mehet be a holland városka lakónegyedébe, azaz egy kisebb kocsinak kell oda mennie. Viszont azokon meg nincs daru, emelő, emelőfal, semmi, így azt ott kell szerezni. Ja, innen szerezzünk oda egy emelőt.

Az egész kinti mizéria végül úgy zárult, hogy mikor vázoltam az eladónak a szállítás/felpakolás problémáit, akkor MELLESLEG megemlítette, hogy ad egy 5 euróst a szomszédban lévő TARGONCÁSNAK és az akkor majd pikk-pakk feldobja a kocsira a gépet… hát… egyből nem is az emelőfalas kocsit küldtük, hanem a csak sima platós.

Itt mi úgy éltük meg a dolgot, mintha a piramisokat kéne a Kopszi-gátra átrakatni a Holdról, míg ott, Hollandiában egy hangulatos sufnipakolás lehetett a dolog. A magyar kamionos meglepődve újságolta, hogy amikor megérkezett, a holland úr megkávéztatta, megsütikéztette, míg a targoncás oda nem ért.

Aztán már sima ügy volt… letenni a kertben. Mert utána jöhetett még az a bizonyos 4 lépcsőfok, ami a műhelybe vezet. És ugye ha rámpát építettünk volna ezekre a lépcsőkre, hogy „legurítsuk” rajta a kerekekre rakott gépet, akkor az lecsúszva, a súlya miatt nemes egyszerűséggel a ház hátsó falán ki is jött volna. Persze nem, de azért átrendezte volna a dolgokat.

Úgyhogy végül 6 erőember, erős kínlódással, de sikeresen beküzdötte a gépet.